Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalmi mazsolák

 

Utolsó levelek  Hrabal ujjából

Prága- Zlatý Tiger / Arany Tigris Ülök a jelenben, a cseh főváros szívében, de a gondolataim egy 20 évvel ezelőtti, prágai nyárban járnak. Miközben egy korsó Budvart, az isteni cseh sört – tetején hófehér, magas a hab- kortyolgatom, a söröző helyisége lassan megtelik emlék-képekkel, 1988-ból.
Ennél az asztalnál ült Bohumil Hrabal, a megfáradt faun, a cseh próza hatalmas alakja, aki barátai körében gyakran iszogatott itt, miközben együtt elemezték a világ dolgait.
Elképzelem a kezét, mellyel a sörös korsót fogja. Az ujjait, amelyekkel az olyan hallhatatlanul lebilincselő műveit írta, mint a: Szigorúan őrzött vonatok, Zajos magány, Táncórák nemcsak felnőtteknek, és az Egy városka, ahol megáll az idő.
És valóban megállt abban a pillanatban, amikor azon a nyáron belépett a kocsmába egy lány, hátizsákkal a hátán, könnyedén. Fiatal, úgy 25 év körüli lehetett. Szemében fény, amit nem csak mások, de maga Hrabal is meglátott. „ A jövőt láttam a szemében”- írja később a lánynak szóló, híresen szép leveleiben.

Mégis, ki volt ez a lány valójában?

Ápril! Áprilka! A fővárosba érkező, cseh nyelvet hallgató egyetemista lány 1988 nyarán egyetlen hátizsákkal a hátán belépett ide, az Arany Tigrisbe- s ezzel együtt Hrabal életébe is. Az a bizonyos „szemvillanás” alatt.
April Giffordnak hívták. Hrabal így nevezte el a lány April, vagyis Április, azaz csehül Duben, Dubenka! Így vált Aprilka Dubenkává- z akkor 74 éves költőóriás utolsó múzsájává.
A levelek, melyekre a lány ihlette Hrabalt, magukért beszélnek. Hamisítatlan, semmi mással össze nem téveszthető könnyedség, csorduló érzelmek és áhítat.
Vajon szerelem volt? Vagy csak egy megfáradt poéta utolsó fellángolása? Ezek a számomra megválaszolatlan kérdések kényszerítettek felállni attól az asztaltól, és kutatni induljak a levelek után.
Mikor a prágai este ismét az Arany Tigrisben talált, már sokat tudtam Aprilka személyéről. A levelekkel a kezemben ültem le ismét ahhoz a bizonyos asztalhoz, és olvasni kezdtem, eredeti cseh nyelven-, aminek szépségét egyetlen műfordítás sem tudja tökéletesen visszaadni.
Nem lényeges, milyen szerelem volt: plátói, vagy más. Mint ahogy az sem, valójában hogyan estek meg a dolgok. A fiatal lány értelmet adott a költő utolsó éveinek.
„ Trubadúr voltam az ablaka alatt” – próbálom pontos fordításban visszaadni Hrabal gyönyörű mondatait, melyekkel- a rá jellemző ízzel-zamattal- próbálta meghódítani utolsó múzsáját.
April Giffordnak nem volt kisebb irodalmi feladata, mint hogy nyomot hagyott személyével a cseh irodalom színes palettáján. „Milá Dubenka- Kedves Aprilka”- így kezdődött az Áprilkához irt összes levél, melyek 1988- 1994 között születtek. Több száz íródott, s amiket a lány soha nem olvasott el. Már csak azért sem, mert igen szegényes volt a cseh nyelvtudása ahhoz, hogy egy olyan hihetetlen tehetségű író műveit, mint amilyen Bohumil Hrabal, megértsen. 
Eltűnt az életéből, a ködös Angliába, ahová végül Hrabal követte, egy hosszú utazás során.
A költő nélküle talán már nem is ragadott volna tollat. 
Képzeletbéli homokórámon lassan megindulnak a szemek. Pergetik az időt. Magamban mosolyogva iszom ki a korsóm utolsó cseppjét. A költő már csak szellemként él e falak között. Magával vitte a titkát. Leveleit hagyva ránk utolsó hagyatékul, hogy mindenki kedve szerint olvassa ki belőlük azt, amit szeretne.

Ezért olyan szépek… olyan Hrabalosak. 

 

Kaffka Margit: A város

I.

Haloványselymü reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
- Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Sulyos kőhidak át a platinafényü vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- - Sok csiklándón uj látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen teritve... Itt űlök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsik szállal át -, beletáncol a mézbe -
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

II.

Árkádos ut, faragott, régi kövek!
Nosza! Két búzgó szemembe venni
Óbetüs irást, ives kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam, hát menni!

Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok,
Ó -, jobbra a viz már hidtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!

Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra -, ha balra -,
Jő nekem egyedül, igen, igen!

Itt templom, ott hidak -, itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok sulyos Ígéret!
Dologra! Látni! - Ó, mindjár megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd űlök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

III.

Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc -, még három, kettő!
Ver zengve -, s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe,
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.

És hosszu, vontujju, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet irnak és tovalengnek.

A halál azalatt egyre csenget.
"Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiuság tükörrel.

De ö "Igen!"-t bizonygat kis váz-fejével. - - -
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldál, Halál,

Amig uj óra száll.

IV.

Mélyülő ivek elnyult, denevérszinü árnya,
Szilánkba - tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.

Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszinek
Közt selymes, zümmögö hipnózis lágy fénypalástba járkál.

Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
- Hűs légutat híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanu - dicsfényt jelentett a zöldszin üveg

Gyöngén egymásra - tett kis forró tenyereim közén
Igy lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. - -

V.

A várfal tornya. - Jön kulccsal ifju parasztasszonyka,
Megy előttem gyertyával horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
"Éhbörtön és kinzóház és vesztőhely volt e torony!"

"Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszu kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, igy sorba -, leeresztették."

Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit;
- "Ült, foglalt, konspirált -, s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig,
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja -, s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.

Valóban, ez ölnyi köfal, e sulyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyit ki azóta, hány profúnl kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek -, sorát e versnek -, tán ráfogás, szinfal az egész!

- Ki! - - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiu trónol fáskamaraküszöbén, deszkaládán,
Zöldharisnyás, porostérdü. Gajdol játszós - komolyan ott,
Kezébe' hosszu, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.

VI.

A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. - -
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva -, mert szűk a hely már -, zsufoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak -, cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.

Még esőtől nedves a ribesz. - Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az alját,
Kis gyöngédleves ága a vésett betükbe lankad, - -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név -, mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, - -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!

Egy kavicsot -, tiszteletül a törzs cimerjelébe itt!
Nagyhirü rabbi Lew, csillagok utja - tudója e holt,
- - Komoly, középkori zsidó -, sápatag, hátba hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleskóba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár, (titkos alkimista,) szent lévita és
Tiz gyerek apja volt.

VII.

- - És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom: (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek.
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak,
önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, é n, a fölöttem-itéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerü, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad s elfeled,)
Őnmagáért-való fazöldnek embersirok felett
És párzó, vizes gyikoknak a temetőfalon,
Mindennek -, nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!

VIII.

Szikrázó virág-szinfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve -, márványpad, nyirott bokor; - - -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,

Rózsaszin délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zűmmögő nyüzsgés. - -
Lenn, messze alattam a város, a város. - -

Top, Top! - - A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenkint görcsösen előrefeszíti a botot.

Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen. - - -
Megint vár -, liheg. Most a virágokat szemléli -, s mosolyog.
A kút nimfáin is tünődik soká -, mert aközbe pihen.

Kedves! Mint egy gyerek! - Virágai kőzt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? - -
Hálisten elhaladt -, nem látott. Megmentve néki e magány!

IX.

Jaj! - Már lámpák gyúlnak a homályban. -
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne -, ha feledném a hotel nevét?

Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok elött bámész, rossz-arcú népek. -

Jaj! Miért is futok én itten? - -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?

Jaj! Egy utcácska még -, kettő -,
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.

X.

Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst -, a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok szanaszét -,
Jó biztonságos fény. Jó meleg kultúraszag.

És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó -, otthoni csomagok -, és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- - Most vetköztetik le a kisfiamat.

Otthoni szobám. - Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jeefemka@gmail.com

(J.Ferenczi Andor, 2018.07.08 22:12)

http://jferencziandor.wixsite.com/praga-regeny