Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prágai nyár

2014.06.24

Amikor a múlt kapuja becsukódik mögötted, hogy egy másik ajtót nyisson előtted a holnap, abban a percben csak a kapu nehéz, dörrenő hangját hallja a füled.....s ott állsz  küszöbön- mezitláb, remegve, mit egy kislány, akinek most mégis felnőttként kell lépnie. Megint! Lehetőségek, új dolgok? Mik rejtőznek vajon az ajtó mögött? Változások jönnek. Tudod, hogy ez elkerülhetetlen. Mert valaki kilépett azon az ajtón, és az űr, amit maga mögött hagyott.... még soká fájni fog. De lépned kell tovább.

Hiszem, hogy mindig igy van ez! Valami végetér, hogy nyomában új születhessen. De ehhez el kell hagynod a régit, bármily nehéz is szakitani a kötelékeket. Hisz ezerhatszáz kapocs tart vissza, és köt még hozzá. Egyenként vágod el a szálakat, minden nappal egy újabbat, mindegyikbe belehalsz, s várod, hogy mikor lesz könnyebb, mikor csitul már a fáj. Holott tudod, nem jöhet addig az új, mig el nem temeted a régit. Sem szerelem, érzelem, sem lehetőség, munka, feladat,  Az élet egyik örök törvénye ez: a változás! S ebben a változásban kell megtalálnunk újra magunkat. Azt a mást, mert minden életszakaszunkban mások vagyunk. Úgy lépünk be azon az ajtón, hogy előtte  mássá válunk. Egy másik arc néz a tükörből vissza rád. Egy másik lélek, aki várja, hogy megismerje azt a másik Önmagát. 

Praha- a szó talán a cseh "prah" szóból eredhet, ami magyarul annyit jelent: küszöb, de előváros is lehet. A legenda szerint Libuše hercegnő egy nagy várost látott, melynek fénye  a csillagokig ér fel, s férjét, elküldte, hogy addig menjen, mig meg nem látja apját fiával  házuk küszöbét ácsolni. S ott álljon meg, mert ott épül majd a város, amelynek Praha lesz  a neve. Én elindulok most újra, sokadszorra ebbe a városba. Már évek óta, amikor valami új történik velem, s egy újabb küszöbön állok, Prága városába érkezem. Most júliusban, ismét egy hosszabb időre - egy hónapnyira - magához ölel majd a száztornyú város. És én engedem......

 Emlékszem, még egészen kislány koromban, a nagymamám nyári konyhájára. Zöldre volt meszelve a fala, és zöld volt a konyha falának támasztott pad is. Mozgott a lába, de ki bánta? Ott szoktam üldögélni, forró nyarakon, a nagymamámmal. És zöld volt a kis sámli is, amin szintén nagyon szerettem ülni. Mindig oda vittem magammal, ahol épp a nagyi volt. És hallgattam őt, amikor mesélt: életről, háborúról, születésekről, csodákról. Később, amikor már nagyobb voltam, sőt, már felnőtt, mindig elmentem a nagyihoz, fogtam azt a zöld kis sámlit, és leültem rá. Ha fájt a lélek odabbenn, a sámlin ülve mondtam el neki, és hallgattam a bölcs tanácsait. Hogy miért irom most le mindezt? Talán a visszaemlékezés teszi, vagy a változás, ami előtt állok. Felvillanó emlékképek, ahová az ember mindig vissza-visszatér. Gyerekkorának kedves emlékeihez, amelyekkel betakarózhat, mint egy nagykabátba télviz idején.De jó lenne most, megtalálni azt a régi, zöld zsámolyt, ráülni újra, oda a nagyi lába elé......és elmondani, elsirni hogy fáj a lélek odabenn, és didereg, pedig a nyár épp hogy kezdődött.

 Semmi sem állandó- ahogy irtam az elején. Ha visszanézek változó önmagamra, az életem egyes szakaszaira, annyi minden villan fel hirtelen. Gyors egymásutánban követik egymást: képek, emberek, illatok, izek, mondatok, arcok, szavak, szinek. Az emberbe úgy égnek bele ezek a képek, olyan mélyre, hogy egyetlen pillanat alatt, bármikor előhivhatóak. Melegen tartanak, ha fázom, amikor elveszetnek érzem magam, és biztatnak, hogy minden változó, és ez is elmúlik egyszer. Lehet, egy percnél nem tart tovább ha fáj, de ha mégis hosszabbra nyúlna, mint nyáron a cseresznyefa árnyéka vasárnap délután, azt is könnyebb birni, ha nyújt valami kapaszkodót. 

Annyi mindenen gondolkodom, elmélkedem mostanában. Nézem magamat a tükörben, és próbálom szavakba önteni, amit látok. És nagyon sokszor teszek látogatást a lelkem mély szekrényébe,  s olykor kipakolom a kacatokat - filléres emlékeim ( közben Bródyt dúdolom) - s az ott maradó dolgok között remélem a válaszokat a kérdéseimre: Ki vagyok én? Mi végre vagyok itt, épp most, épp ma, épp ezekkel az emberekkel körülvéve? És mi végre jönnek létre bizonyos helyzetek, események, találkozások. És városok......

Prága- jövök júliusban! A városba, ahol annyi minden történt már velem. Ahol mindig átjár egy mélabús, mégis boldogságos érzés. Ahol minden utcasarkon egy apró titokra vágyom, hogy felbukkanjon, s megmutassa  magát nekem. És a csoda! Mert most nagyon csodaváróvá lett a lelkem. Vágyom elgyengülni, és újra erőre kapni. Legendákba burkolózni, telihold idején, s rácsodálkozni, ahogy a  Lőportorony fölé úszik lassan a sejtelmes hold. Elérzékenyülni a Károly-hid utcazenészeinek dallamain, nekidőlve a forró kőfalnak, könnyekkel teli szemeidet a napszemüveg takarja úgyis. Bandukolni az Óváros macskaköves utcáin, hagyni eltévedni magadat, majd ismét megtalálni.... talán valahol egy kiskocsmában, egy korsó vágott sör mellett. Beleborzongani az Óváros-tér hangulatába, újra és újra rácsodálkozni a Tyn-templom mesebéli tornyaira. Minden  napszakban más és más. S amikor már elvonult a turistahad, s az utolsó látogató is elköszönt a  Kisoldaltól, akkor elindulni ide. Felkaptatni a várlépcsőkön, s elérve a várkerteket, ottfelejteni magad a pillanatban, s nem gondolni: múltra, bezáródó kapukra, nyiló ajtókra, küszöbökre. Csak hagyni magad, ringatni az élménnyel, ami eléd tárul, ahogy nézel le az alatad elterülő városra, tornyokra, hidakra. Kérdéseidet, s minden álmodat egy láthatatlan tenyérbe helyezni, ha majd eljön az idő, visszaküldje rád azokat. S akkor ott, megérezni, ahogyan Isten tart a tenyerén.