Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Prága- megérkeztem!

2014.07.06

Az első napon

Csendesen fogadott a város, és úgy, mintha el sem mentem volna. Az Óváros antik bája, historikus milliője semmit sem változott. De hisz a 12.-ik századtól ilyen, hogy változott volna meg az én két hetes távollétem alatt, ha évszázadok óta - kevés változással - szinte ugyanolyan. Csak az én életem változott e rövid idő alatt. De nagyot....fordult velem a világ!

Leülök a földre, a macskakő még meleg. Hallgattam az utcazenész játékát. Körülöttem embertömeg, de én magam előtt csak a Tyn templom éppen felgyúló fényeit látom. A csoportom tagjai az évek alatt eddig, mind csak "mesetornyos templomnak" hivták. Minden olyan szép körülöttem tényleg, varázsosak a  diszletek, mesebéliek, de én miért nem érzem magam királylánynak mégsem? Behunyom a szemem. Szorosan bezárom a feltoluló képeket a pilláim mögé, szomorúak.!  Szeretném szinesre festeni őket, de  még nem találom a szines ceruzákat. Kinyitom a szemem!  A képek nem tűntek el, csak a mélybe húzódtak. Valahová, a lélekszekrényem legaljára, ahová száműztem őket, de tudom, elő fognak jönni onnan. Majd a legváratlanabb pillanatokban....Próbálok a jelen pillanatra koncentrálni. Az Óvárosra, a mesetoronyra, a megkonduló harangra, ...vagy csak a képzeletem játszik velem? Benne lenni egészen, a pillanatban, és ebben az ódon csodában.

Nehezen mozdulok, de mindjárt éjfél van. Maradnék még, de megy az utolsó metró. Prága..... egy hónapig maradok, s lehet, még tovább is. Mert hivtál, megint, és hivsz újra meg újra. Mindig valami másért. Most talán azért, hogy amit elvesztettem, a világomból, magamból, azt megkeressem, talán benned. A szines ceruzákat...hogy ne legyen fekete-fehér a kép. Megtalálom vajon? Remélem! 

A  második napon....                                                                                             

Második nap, és a Károly-hid. Utcazenészek kisérik a lépteim. " holdfényes májusok, muskátlis ablakok...." és " Kék nefelejcs..." Megállok. Talán a képzeletem játszik velem? Magyar dalt hallok Prága első kőhidján. Tovább indulok,a hang irányába. S akkor meglátom őt. Fehér ruhában áll, szeme szorosan zárva... befele figyel! Megállok vele szemben, hátam a kőfalnak támasztom, igy hallgatom őt. Majd amikor befejezi, odalépek, megfogom a kezét. Meleg a tenyere, megszoritja az enyémet. Mosolyog! Most én is csak befelé látok. Napszemüvegem jótákony takarása ....nem látni a könnyeimet. " Köszönöm a dalt"- suttogom. "Megtalálja, amit keres..." - mondja. És újabb dalba kezd, én pedig tovább indulok, a Kisoldal felé.

Néha befagynak a dolgok. Figyelni kell ilyenkor, befelé, s talán ott vannak a válaszok. Fontos dolgokat találni a csöndben magunkról.

A Míšenská utcán sétálok végig. Szeretem a hangulatát. Festői innen a naplemente. Megvárom! Majd tovább sétálok a Cihelná utcán, tudom, merre visz a lábam. Le a Vltava partjára, a hattyúkhoz. Mindig is szerettem itt etetni a hattyúkat. Szeretem ezt a helyet. Leülök egy vastag faágra. Szinte a földig ér....Mellettem egy fiatal pár, magyarul beszélnek. Fotóznak. Angolul kérdezik, készitenék-e róluk közös képet. Bólintok, elmosolyodom. Megköszönik. Megfogják egymás kezét, és elindulnak. Viszlát- mondom nekik. Visszanéznek, meglepődenek, " tudsz magyarul? '' kérdezik, én bólintok, intenek. Nézek utánuk. " Mindenki valakié''- jut eszembe a Charlie nóta. Eszembe jut róla valaki. ...és ülök tovább,  egyedül.  

Felkaptatok a Várba. A Valech-i kerteket nagyon szeretem. Kellemes este van. Lassan alkonyodik. A várőrség szép szél legénye megáll, séta közben, méreget. Biztos az jár a fejében, meddig maradok. A turisták hada ilyenkor mér elhagyja a Vár területét. Szinte egyedül üldögélek itt, egy pár kóborol még a távolban. Fél tiz van. Ideje hazaindulni. Haza? Melyik is a haza, hol is van ez a hely? Prágéban, most épp itt, és remélem, ez rövidesen igy is marad, talán végleg. Jó lenne már megtalálni magamat, a helyemet a világok között, amiket évek óta járom. Jó lenne hid lenni, Magyarország és Csehország között. De hisz már az is vagyok, immár 4 éve lassan.... Két fontos városa, állomása az életemnek: Budapest és Prága!

Visszafelé a Kisoldalon andalgok. Gyönyörű! Egy kis boltból halk zene szól.Megállok. Bepillantok az ablakon, olyan alacsonyan van, hogy ha az utcaszintről belépek, benn találom magam rögtön. Egy férfi képet fest. Rám néz, mosolyog. Nézem egy darabig, s hallgatom a kifelé áramló, kellemes zenét. Felpillant a munkájából, aztán felemeli a képet, mutatja mit fest.  Int az ajtó felé, bemegyek. Mindenhol képek. Az egyiken megakad a szemem. Mozdulatlanul állok felette.  Egy férfi ölel egy nőt, aki piros esernyőt tart felettük, a kezében. Sok ilyen képet látni, szerte a városban. Mindig piros esernyő a nő kezében.....de ez a kép más! Mert ott állnak,  a Vltava partján, a hattúknál....éppen ott, ahol én egy órája. Veszem elő a pénztárcám, mondom, elviszem! Azt mondja, ajándék! Nézem őt, csak nézem, a könnyeim sűrű fátyolán át. Mondja, biztos nem turista vagyok, hisz beszélek csehül, este ereszkedem lefele a Kisoldalról, megálltam, és könnyes lett a szemem a kép láttán. Szükségem van a képre, ezért nekem adja! Hozzon szerelmet! - már csak bólintani vagyok képes, és egy halvány félmosolyra. Egyszer egy kedves ismerősöm azt mondta nekem: '' Amikor az álmaidért imádkozol, mindig legyen veled a piros esernyőd!'' A képre nézek, az ölelkező párra, a Vltava partján és felettük a piros esernyőre. S eszembe jut az az otthon hagyott piros esernyő. fehér pöttyökkel, és fehér fodorral a szélén....amit mindig hordok magammal, ha csoporttal vagyok. éS ESZEMBE JUT MEGINT....akitől kaptam, pedig tudom, el kell felejteni. Mert valaminek épp a határán vagyok! Valaminek a végén, és valami épp indulóban. És valami  meg épp csak kontúrokban. Még fekete-fehér a kép, még nem találom a szines ceruzákat, de már nagyon keresem. Ennyire futotta csak, a második napon, valahol a Jánská utcában, egy festő eldugott boltjában. 

                                                                                                        ......

A harmadik nap,

....és a Petřin. Alattam ott terül el a város. Gyönyörű! Langyos szellő fújdogál, hajamat az arcomba. Nézek a városra, s kérdem az utcáktól, hidaktól, mindenhol tornyoktól: Hol? Kivel? Mikor? Miért? Mit? És ki vagyok én? Ezernyi kérdőjel bolyong a fejemben, és csak nem akar felkiáltójellé válni. Keresem azt a pillanatot, amikor megmozdul a semmi. Mert vannak napok, és mostanában csak ilyenek voltak, amikor semmi nem történt. Úgy tűnik....az egész visszafejlődik. Sőt, a helyzet szinte teljesen reménytelen. Pedig csak lassú fejlődésről van szó. Lépésről-lépésre! - irja Müller Péter. Úgy döntök, egy padon ülve, fenn a Petrin hegy tetején, a Rózsakertben, hogy hiszek neki! És a szines ceruzákat még keresem.....

A negyedik napon....

Megint Károly-hid.... mert szeretem. Sosem unom meg, a hangulatát. Hisz sosem tud kétszer ugyanúgy végigmenni rajta az ember. Nem igaz, hogy mindig ugyanolyan. Hisz mindig mást jétszik épp az utcazenész, más emberek mennek el melletted.... Annyi minden történt már velem, és ezeket mindig itt, ezen a hidon lélegeztem át. Júliusi forróságban, napközben,...aztán vele este, szintén egy júliusi langyos estén. Július volt akkor is, emlékszem, amikor esedezve simogattam, még fényesebbre azt a szegény Nepomuki szobrot, s az álmaimat is belesimogattam, ott akkor, abban a pillanatban. Aztán amit sok-sok július követett.  De sosem gondoltam volna, hogy eljön az a szomorkás Július, amikor ő már messzi lesz tőlem. A Nepomukitól nem ezt kivántam! Prágai Júliusaim.....

Elindulok a Kampa sziget felé. Útközben a hid alatt cigányzene állit meg. De nem csak engem. Másokat is a zenéjük  köré  gyűjtenek. A lány csillogó szemekkel, pergően énekel, a fiú pengeti a húrokat a gitárján hozzá, és a nagybőgős kiséri őket. Mellettük, egy kis kocsmából, bort hoznak ki az emberek, talpas pohárban, és leülnek. Ki hová_ padra, járdaszélre, nem számit! A zene az, ami megállit, vagy leültet, de van, akit táncra perdit, ott az utca közepén, a Kampa - sziget felé, a hid alatt. Én is leülük, és csak lágyan hagyom magam ringatózni a dallamokra..... kegyelmi állapotok ezek érzem. Később, egy másik hasonló pillanat. A szigeten belebotlani az egyik vendéglő kerthelyiséglben, egy könnyű, nyári esküvőbe, aminek te is részese lehetsz, mert csak egy része zárt. A menyasszony fiatal, szép, mosolyog, perdül, táncol, a barátok közre fogják, tapsolnak, s egyszercsak táged is táncba hivnak, a többi ottlévő vendéggel együtt. És te táncolsz velük, a körben, örülsz az ifjú párnak....és egy pillanatra elfeéejted, hogy te sajnos, egyedül vagy, mert----- valaki elment!

 

 Az ötödik nap.....

Forróság ömlött a városra. Gondolkodtam, hová is vágyom ma? Elbújni kicsit, olvasni kicsit, csak úgy lenni. Feküdni a fűben, nem gondolni semmire, csak nézni, ahogy a felhők egymást kergetik a kék égen. Moldva part....és szigete. A Streleckz ostroc éppen jó lesz. Közel is van, viz is van, fű is van....Mert hullámzik az élet körülöttem, és a gondolatok egymást kergetik bennem. Van, hogy felfelé reoit egy hullám, van, hol lefelé tartok, zuhanórepülésben. Egyedül....és keresem magamat, a helyemet. Még nehezen találom, és még tart a keresés. Szeretem a hivatásomat, a munkámat, az embereket. Imádom Prágát, igy nagy baj nem lehet. Hiszek a véltozésban,. Egy imserősöm oldalán reggel ezt az idézetet találtam: "  Mindegy, hogy érzed magad! Kelj fel, öltözz fel, és küzdj az álmaidért!'' ( Köszi, Anett :)  ) Igen, mert álmodni kell megtanulni, s aztán elindulni. Megteremteni az esélyeinket. Felismerni, miben vagyunk erősek, tehetségesek, különlegesek. Akadályok, hátráltató erpk mindig is lesznek. De ha épp pont mi vagyunk ezek, sosem lépünk előrébb, s benne maradunk saját letapast helyzeteinkbe. Akadályok, fájó dolgok, épp most elválások....talán odafentről azért küldték mindezeket felém, mert próbára akar tenni a sors! Vajon mennyi az, amennyit birok? Amikor sötétben tapogatózom, és csak befele figyelhetek, és egyedül vagyok, és válaszokatb sem súgja senki meg, csak a  csöndem...és én vagyunk, meg Prága, az ötödik napon! 

A hetedik napon...

Prága... gondolatok a városra! 

Az Óváros ódon hangulata. Hrabal, Čapek, Mácha, Kafka kissé bohém világa. Délután, és a Várnegyed, majd a Kisoldal. Moldva -part, és az  alkonyat. Csónakok ringanak a vizen. Valahonnan gitárszót hoz felém a szél. Biciklivel átkerekezni a Légiósok hidján. Csak úgy könnyedén... néha- néha megállni útközben. Kora reggel a Náplavkán, Zsuval majd egyszer, friss sajtot venni a helyi termelő piacon, puha kenyérrel, hozzá házi sört inni, -vagy bort, igy a parton reggelizni, Zsu-val, vasárnap reggel, 7-kor. Prága, és a hajnali háztetők, s a felkelő nap első sugara. Nézni az újabb napra ébredő várost, és benne megtalálni a saját apró csodáidat. Még akkor is, ha egyedül vagy, még akkor is, ha fáj még, még akkor is, ha minden nap fel kell épitened saját magad világát itt, s meg kell benne találnod magad, a munkád, az embereket, akik pont téged keresnek, és te meg pont őket, mert lehet, együtt létrehoztok valamit. Még akkor is, ha néha alig vagy a világon, és piszkosul nehéz....Ezt mind, még akkor is, igen!  Mert túl könnyű volna, ha látná az ember a sodró folyóban azokat a köveket, amelyekre rálépve tovább tud menni. De mi van, ha ezeket saját magának kell megkeresni, s közben vigyázni, ne sodorja el a viz, és talpon tudjon maradni mégis. Túl egyszerű volna, igen! S nekem eddig sosem volt ilyen egyszerű.....

A hetedik napon... a szigeten elkap a nyári vihar. A langyos esőcseppek megülnek a vállamon, hajamon. Nem bánom! Összemosódnak a könnyeimmel. Csak nyelem őket....abban bizom, elmossa az eső a régit, és megtisztitja az utat az új előtt. De még nem tudom, készen állok-e, hogy hátam mögött hagyva mindent, újra kezdjem az életem. Megint! Az egyre jobban zuhogó esőtől egy állóhajóra menekülök, ahol zene szól, habos a sör, a fiú, aki cseh dalokat énekel, gitározva mellé, még nagyon fiatal, és mág annyi minden vár rá az életben, amiről épp énekel. És rám? Valahol megkondul egy harang, talán épp a századik toronyból...hisz Prágában vagyok, egy hete épp! És a zúgó hangjában talán a válasz ott van: Áldottak vagyunk, bárhol is vagyunk, bármikor! És ez nekem, a hetedik napon, most épp elég!