Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor a város és te újra egymásra találtok

2014.02.10

 Amikor egy város újra rád talál

         

               Prága…. régi vágy volt már a város! Ott motoszkált belül, valahol a lelkemnek azon rejtett szegletében, ahová azokat a dolgokat küldjük, amelyekről tudjuk- valami ősi tudással-, hogy egyszer még dolgunk lesz vele. Felfedezni, megismerni, belehelyezni magam újra, és újra, a hangulatába, a varázsába, erre vágytam, és vártam a pillanatot, mikor fog az élet szembe állítani vele: - Gyere, ismerj meg jobban, csodálj meg, és közben fedezd fel önmagad!  

           Még emlékeztem rá, hogy is lehetne elfelejteni, azokat az éveket. A gyermekkor naiv világát, s benne valakit, aki nagyon kötődött ehhez a városhoz. Aki térdére ültetett, és a városról mesélt, amelyben minden utca, ház, tér régmúlt történeteket mesél, ahol van egy híd, a Vltava folyó felett, s ahonnét nyári estéken gyönyörű a Vár, s ahogyan a lemenő nap lassan narancsszín és vérvörösbe maszatolja az eget. Egy városról, ahol mindig szól valahonnét a zene, ahol aranyba mossa a nap fénye a tornyokat. S ahol a csoda minden pillanatban elér hozzád, fogva tart, és nem enged többé.

        A Károly-híd halvány sziluettje, hajnalban.  A mesetorony, az Óváros téren, éppen olyan, mint a Csipkerózsika mesében. A kanyargós, haloványan megvilágított kis utcák a Kisoldalon. Az ember mit sem sejtve befordul az egyik utcán, végigsétál rajta, megáll a kapualjakban, bepillantana ablakokon, de túl sűrű a csipkefüggöny, semmit sem mutat, csak sejtet. Mert Prága nem adja magát egykönnyen. Meg kell küzdeni érte. Az ár, amelyet csodáiért kér: az éberség, a mindenre nyitott tekintet, s a lélek, ami bebírja fogadni mindazt, amit kínál, és kellőképp vigyázni tud rá.   Így emlékeztem rá, régmúlt mesékből, és a gyerekkor halvány függönyén át, annak az embernek az emlékképeiből felépítve magamnak az egészet, aki már rég nem ültet a térdére. Én felnőttem, ő korán elment, és én azóta is csak remélni mertem, hogy meghallom, ha hívni fog a város. És hogy az én édesapám majd valahonnan messziről figyeli lépteim a macskaköves város utcáin.

            Mindig is éreztem, valami furcsa érzést vele kapcsolatban. Vonzódást, pedig már szinte alig emlékeztem rá. És mégis: mintha tudtam volna, közünk lesz még egymáshoz. S egy augusztus végi napon, amikor a forróság szinte az arcodba csapódott a talpad alatt gőzölgő aszfaltról, megérkeztem Prágába, újra.

         Annyi minden fájt akkoriban, halmozódtak, egymásra gyűrődtek a dolgok. Hátra akartam hagyni minden ráncot, görcsöt, szakadást. Mint egy elrongyolódott szoknyát, feslett kabátot. S akkor meghallottam a város hívását, és én igent mondtam neki!  Sétáltam végig a Smetanovo nábreží-n, és némán néztem a folyót, ami éppen fordítva folyik, mint a Duna Budapesten. Néztem az esti fényekben megvilágított Károly-hidat, felette a Hradzsint és minden olyan távolinak tűnt, hirtelen. Pedig ismertem már a várost, gyerekkorom halvány függönyén át….ám akkor minden olyan messzi volt. A gyerekkor, apu, az álmaim. Hófehér hattyúk úsztak a sekély folyó szélén. Leültem egy padra, és onnan néztem őket: - Beszélgessünk! – suttogtam feléjük. – Van időnk! Nem kell sehová sem sietni! Felsejlett előttem Bedrich Smetana, a nagy zeneszerző-óriás alakja. Elképzeltem, ahogyan oly sokszor sétált erre, és bár a hallása jócskán megromlott, de ő akkor is hallotta a folyó moraját, amiből végül megszületett a zseniális mű: a Vltava.  Lépteim egészen a Károly-hídig vittek, azon az estén. Nem tudom, létezik–e tőle szebb híd a világon. S ha mégis, nekem akkor is ő marad az egyik legszebb. Mindkét oldalát kőszobrok díszítik, egyenes tartással állják az idők próbáját, mintha őrként állították volna ide őket, évszázadokkal ezelőtt. Érdekes, feketés-barnás homokkő arcok, testek, lábak, karok. Azt mondják, az időjárás, én azt mondom: az idő! Különös, megfeketedett színük csak még sejtelmesebbé teszi a híd amúgy is ódon hangulatát.

        Valahonnan a távolból zenét hoz felém az augusztus végi szél, egy dallamot: Povídej, povídej! /Mond el, Mond el/ Elindulok lassan a hang irányába. Vak bácsi, rajta fehér ing, harmonikával a kezében, énekel halkan. Érezni, a lelkéből jön kifelé az ének. A hűvös kőkorlátnak támasztom a hátam, szembe vele, és lehunyom a szemem. Hagyom, hogy a kő hűvöse, majdnem hidege, fel s alá futkosson a hátamon, vállamon, karomon. Vajon milyen világ rejtőzik a két lehunyt, vak szempár mögött? A zenéje gyönyörű, a hangja lágy, szép. És az élete? Szívesen megkérdezném: Povídej!  Mond el! Meséld el!

    De tovább kell menni, bármennyire is maradnék még. Mert marasztal a harmonika hangja, a  szomorkás akkordok egy vak ember ujjai alatt, a prágai Károly-hídon. De Prága hív, magával ragad. Hová is? A Moldva túloldalára, a Malá Strana – Kisoldal rejtekeibe kíván talán beavatni, s én követem, lázas bódulattal. S ahogy átérek, éppen akkor bukik alá a nap, óriási narancs-szín koronája szinte lángra lobbantja a Szent – Vitus tornyait, majd lassan, komótosan tovább halad, míg végül végleg eltűnik a horizontról. Az este ráterítette fekete leplét a Várnegyedre. Egyszerre gyönyörű, misztikus, és éppen olyan, mint ahogyan a gyerekkorból megmaradt nekem, és apu meséiből. Ott álltam a Károly-híd végében, a Malá Stranára ráboruló est-köpeny alatt, és e percben minden otthon hagyott keserédes messzire szökött tőlem.

Nem mentem tovább, bár lett volna még időm bőven. De a Kisoldal titkait más napra tartogattam. Az utcazenészek melódiái kísérték lépteim! A Károly-híd örökös „lakói” ők, ahogy a kőszobrok, és az árusok, meg a mutatványosok. Mind egy –egy prágai művész, aki mögött ott húzódnak napok, percek, évek. Életek! Vajon hol tanult meg játszani a hegedűs, a gitáros? A sors hozta így, hogy a Rudolfinum híres színpada helyett nekik csak a Károly-híd jutott, és pár, kalapba dobott aprópénz? 

Az Óváros szívébe magától visz a lábam. Az Orloj előtt épp elérem az utolsó – nyáron 10 órakor- apostoli menetet. Az óra elüti a kerek egészet, az apró csontváz jobbról, elindítja a menetet.  Meghúzva az apró harangot, figyelmeztet: halandók vagyunk mi mind, emberek! A török ringatja a fejét, hogy ő bizony el nem hagyja a várost. A kakas kukorékol, s a toronyban felharsan a trombitaszó. Beleborzong az ember, a langyos meleg ellenére.

Az este úgy borul rám, - immár másodszor- az ódon középkori Óváros-téren, mint egy sátor. Szemem beissza a halovány fényeket. A Tyn-templom halványkék fényeivel emelkedik a tér fölé. Előtte fiatalok ülnek, lazán, könnyedén, a korsó sör vagy az üveg bor körül.

Állni a tér közepén, lehunyt szemekkel, zsebre tett kézzel-, még ha nincs is benne semmi – minden eddigi elvesztegetett percért, fájdalmas óráért kárpótol egy apró élménnyel, mert a pillanat mégis a tiéd.

A tér utcazenészeinek hangja egybeolvad a tömeg hangjával. Eleven, élő az egész. Kicsit jazz, kicsit vidéki sanzon, a fülemnek nagyon is ismerős, cseh muzsika. Összeér az ég alatt a zene, az ütem, a ritmus, a hangulat, az emberek, az ódon paloták, házak, a nyitott ablakok mögött  rebbenő függöny a nyáresti szélben. A sör illata, íze a kezemben, ami fanyar, keserű, aranyszín és felold bennem minden görcsöt, immár másodszor ezen az estén.

Hát valami ilyesmi történt velem, Prágában, amikor hosszú idő után, megtaláltuk egymást újra:  a város, meg én.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.